A kézírás hatalma, … avagy ismerd meg Önmagad!

A szerelem nagy úr! De talán mégsem akkora, hogy az embernek egyszer csak fel ne nyíljék a szeme, ha olyat lát, amire nem számított. És akkor vége mindennek. Jön a csalódás, a magamba nézés, hogy „Jaj, nekem! Én ezt, és ebbe, és hova tettem a szemem… De most aztán megmutatta, ki is ő valójában. Persze Ő eddig is mutatta, csak én olyankor máshová néztem, mert nem ezt akartam látni. De aztán eljött az igazság pillanata, és a valóság ott volt előttem, fehéren – feketén. Pontosan úgy.

Történt pedig ez még zsenge ifjúkoromban. 16 múltam éppen, és a Balatoni napsütésben egy vitorláson egyszerűen csak fogtam, és beleszerettem a fekete, göndör fürtű, kisportolt Csanádba. Aranyos fiú volt, és teljesen tudatában annak, hogy a lányok szeme megakad szabályos arcán, nap barnította testén. Fogalmam sincs miről beszélgettünk, de csodálatos egy hét volt, majd jött a hatalmas ölelésekkel – ígéretekkel tarkított búcsú. Majd írok, mondta, – és bármily hihetetlen – úgyis tett.

S hogy nem számolhatok a várt happy end-ről, ennek oka, hogy ekkor jött el az a bizonyos pillanat. Megláttam a kicsit gyűrött, maszatos borítékon egy kisgyerek kusza kézírását, és először nem értettem, ki is írhatott nekem. A feladónál elámultam, és a szívem egyre gyorsabban kalapált. Szinte azonnal az elutazásom után tollat fogott. Hihetetlen. De ami ezután következett, az aztán végképp teljesen elképzelhetetlen volt számomra.

Kinyitottam a várva várt levelet, és elkezdődött. A megszólítást olvasva még örök szerelmet fogadtam volna, ha ott van mellettem, s mire a végére értem, már azt sem értettem, hogyan állhattam szóba egyáltalán vele. Pedig az egész levél egy nagy szerelmi vallomás volt, vagy lehetett volna, ha nincs ákombákom betűkkel írva, s ormótlan helyesírási hibákkal megfűszerezve.

Annak a kapcsolatnak akkor és ott lett vége. Nem is találkoztunk többet. S bár abban az időben még nem volt divat a grafológia, nem állapított meg senki semmit a kézírásból, az én magam választotta lovagom mégis saját kézírásának esett áldozatul. Mert az, amit ott akkor az a levél elmondott róla, az több volt, mint amit egy hét alatt megtudtam. Mert egyszerűen nem volt semmi, ami elvonhatta volna a figyelmemet azokról a dolgokról, amik – mint az kiderült – számomra igenis fontosak. Szóval nem csak őt ismertem meg jobban, de magamat is. Tulajdonképpen hálás lehetek neki.

Még egy haszna volt ennek az egyoldalú és igen rövid levélváltásnak. Elkezdtem tudatosan figyelni arra, hogy mi kerül ki a kezem alól. No nem, nem akartam én megváltoztatni a kézírásomat, hisz akkor még azt sem tudtam, hogy azzal szinte mindent elmondok magamról, hanem arra, hogy amit írok, az hogyan néz ki, mit mutat rólam. Szóval figyeltem arra, hogy megtiszteljem azt, akihez szólok, hogy úgy írjak, hogy azt ő is el tudja olvasni, szóval elkezdem figyelembe venni a másik embert, az olvasót. Ami azért egy hízott Egójú tinédzsernél nem olyan rossz dolog.

Ennek a történetnek persze semmi köze nincs a grafológiához, az íráshoz viszont annál inkább. S már különben is régen szerettem volna valakinek elmondani.

Görög Mása

Hozzászólások

Szóljon hozzá Ön is!