Veszetségeink

Kisebb – nagyobb veszteségeink – örömeink és boldogságaink váltakozásában telik életünk. Elvesztettem zsebkendőmet… elvesztettem páromat… és még sorolhatnánk, mélységük fajtájuk alapján veszteségeinket, megannyi megállásra késztető pillanatát éltünknek. De mit is élünk meg veszteségként?

Veszteségeink, várható vagy váratlan, hirtelen megjelenő hiányaink okai. A hiányé, mely lecsap, eszi lelkünket, lefoglalja gondolatainkat, majd tova száll vagy egyszerűen csak félre áll egy pillanatra, netán megbúvik egy másik érzést vagy lelkünk fáradságát maga elé engedve, hogy aztán frissen, újult erővel megint birtokba vegye gazdatestünket és lelkünket egyirányúsítva gondolatainkat. Mert veszteségeinket az őket kísérő érzelmi és gondolati hullámaink tartják életben, ezek tartják emlékezetünkben meghalt szeretteinket, elhagyott szeretőinket, elmúlt értékeinket, túl- vagy meghaladott valóságunkat és lehetőségeinket, melyek továbbélése csak amiatt lehetséges, hogy mi veszteségnek éljük meg azokat.

Veszteségeink többször kicsik, mint egy borsószem és időnként hatalmasak, mint az óceán, mint ahogy az őket kísérő fájdalmunk is lehet múló, mint egy futózápor vagy emésztő, mint a hurrikán.

A veszteség a fontos és értékes szomorú szinonimája, a nemlétével hiányt okozó, lelkünket megsebző eltűnt utáni vágy. A „nélküle már nem ugyanolyan a világ” érzése. A természetes hétköznapi rend megbomlása, a hétköznapi renddé, melyet annyira, de annyira ununk a hétköznapokon, melyeken szívesen változtatnánk, de nem így, nem ezen az áron. A hétköznapokon, mikor azt, mi most elvesztett nem tudtuk annyira megbecsülni, amennyire most szeretnénk, most, mikor már nincs, mikor már tudjuk, hogy mekkora érték volt, mennyire számított és hogy már soha nem lesz úgy, ahogy előtte volt.

Elvesztettem zsebkendőmet, szidott Anyám érte… jaj, mekkora kár keletkezett a—hol is? Mert vannak zsebkendőnyi veszteségeink, melyeket pontosan zsebkendőnyi ideig és módon gyászolunk el, é hogy aztán tovább lépjünk, és új értékeket építsünk belőlük szerzett zsebkendőnyi vagy Gellért hegynyi tanulságainkat felhasználva.

Aztán vannak súlyos, embert próbáló veszteségeink, melyek megrengetik belső világrendünket, szétzilálják életünket és egy új világrendet alakítanak ki bennünk. Az előtte és utána időszámítását.

A pótolhatatlan és visszavonhatatlan változás valósága, mely egyszerre tesz kiszolgáltatottá, alázatossá és lélekbe-fagyottá sosem időszerű, mindig váratlan, még ha néha racionálisan kiszámítható is. A halál valóságának megtapasztalása, a múlandóság kopogtatása azt követeli, hogy fogadjuk el az elfogadhatatlan megfoghatatlant, vagyis halandóságunk értelmetlen és értelmezhetetlen ólálkodását, a bármikor bármi megtörténhet kiszámíthatatlan stabilitását.

Ám veszteségeink – kicsik és nagyon egyaránt – (egészen addig, míg mi magunk nem válunk veszteséggé) – tanítanak, változtatnak és kijelölik az értékoszlopokat. Fontossági pontokat és határokat jelölnek, utat mutatnak, hogyan érdemes tovább. Mi is fontos valójában. Kérdéseket tesznek fel – hogyan lehet élni ezután? Hogyan kell élni ezután, hogy értelme legyen? A minek is…?

 

Apukám halála nem volt váratlan. Rákos volt, kezelték, elege volt már nagyon, de hagyta, hadd kezeljék egy darabig. Hagyta, mert mi, a család azt akartuk, hogy velünk legyen. Ő pedig szeretett minket, és maradt. Pedig valójában már mehetnékje volt. Egyszerűen elege lett ebből a nem kedve szerint változó világból a kedve szerint bővülő családja közepén. A legokosabb ember volt, akit ismertem és a legvagányabb. gyerekkorától kezdve Fokozatosan vesztette el a látását, de nem engedte, hogy ez bármiben is megzavarja. Megszerelt mindent, ami otthon elromlott; emlékezett minden betűre, amit még látóként olvasott, s minden hangra, amit már nem látóként hallott, megtalálta, amit mi valahol a lakásban elszórtunk. Szóval, ha az Úristen alázatra akarta netán tanítani, akkor bizonyára jól elcsodálkozott, mily vagány teremtmény sikeredett belőle.

Apukám úgy ment el, ahogy élt. Méltósággal, a saját döntése szerint, minket figyelembe véve. Már nagyon szenvedett, mikor felfogtam, hogy nekem kell elengednem. Csak erre várt. Addig szenvedő teste azonnal megnyugodott. Félóra múlva már úton volt. Életem egyik legcsodálatosabb élménye, hogy elkísérhettem, hogy vele lehettem. Hogy szépen veszíthettem el az egyik legfontosabb embert az életemben.

Örök veszteség, örök szeretet, örök élmény és tanulság.

Nagy és múlhatatlan veszteségeink mellett sok kisebb – nagyobb, komolyabb és gyorsabban gyógyuló veszteséget élünk meg életünk során. Gyakran óvjuk, korlátozzuk magukat, nem vágunk bele új élményekbe, kapcsolatokba, féltve magunkat a csalódástól, megelőzve a lehetséges veszteségeket. De bárkinek vagy bárminek az elvesztése attól válik veszteséggé, hogy az előtte értéket hordozott számunkra. Vagyis a veszteséget mindig megelőzi az érték, az öröm, a megélt élet.

Elveszteni egy szeretett lényt, csalódni egy eszmében, elveszteni a javainkat, s még sorolhatnám – fájdalmas veszteségek. De elveszíteni csak azt tudjuk, ami egyszer már hozzánk tartozott.

Szóval nem megélni lehetséges örömöket, szerelmeket vagy kiállni eszmékért a legnagyobb veszteséget hordozza – a meg nem élt élet, a szeretet kihagyott pillanatainak a veszteségét.

Éljünk bátran, szeretve, kiállva értékeinkért amíg tehetjük. Nehogy saját veszteségünkké váljunk ahelyett, hogy önmagunk legnagyobb kalandja legyünk.

Hangos jegyzettként elhangzott a Civil Rádióban a szerző előadásában

Hallgassd meg itt

Szerző és előadja:  Görög Mása

Hozzászólások

Szóljon hozzá Ön is!